Kényszerből megyünk ki Angliába: Simai Dalma története

Újabb történetet kaptunk, ezúttal a 20 éves Szimai Dalmától, akinek nincs más választása: ki kell mennie Angliába, ha boldogulni akar.


Olvashattunk egy sikertörténetet T. Sipos Barbarától, és egy olyat is, ami nem épp a tervek szerint alakult. Szeretnék írni én is, aki Magyarországon él, és tűkön ül, hogy kijusson Angliába.

Az indok igen csak egyszerű: Nincs más választásom!

20 éves lány vagyok, Dalmának hívnak, és Miskolcon élek a barátommal és a családjával. Egy testvérem van, aki még anyukámmal él, szívességből az egyik ismerősüknél. Testvérem egészségügyi dolgozónak tanul egy neves miskolci iskolában, anyukám pedig konyhán dolgozik. Én érettségi után elkezdtem az egyetemet, magyar-és etikatanárnak készültem. Azért ezt a szakot választottam, mert úgy hirdették, hogy magas ösztöndíj lehetőség van, és amúgy is szeretek beszélni is, és az irodalmat is.. Tanári karon a KLIK-től kaptuk meg az ösztöndíjat. Azt mondták, hogy legkésőbb november közepén utalják (miután felhívtuk őket) visszamenőleg, aztán havonta kapjuk. Ezt az ösztöndíjat március legvégén kaptam meg, amikor már eldöntöttem, hogy így nem mehet tovább.

Dolgoztam az egyetem mellett, de tanári szakon volt olyan nap, amikor reggel 8-tól este 7-ig tartottak az órák, hisz osztatlan képzésen két szakot egyszerre végzünk el. A fizetésem összegéről nem beszélnék, de egy kicsit sem fedezte az ellátásomat. Barátom szülei nagyon kedvesek, nem kértek tőlem még a rezsibe se, de ez nem maradhat így 6 évig. Mégis mi a fenének maradnék ilyen helyzetben? Miért nézném a dolgozó anyukám, és az okos testvérem szenvedését még ki tudja meddig? Nem látom a végét. Pontosabban, nem láttam. Barátom, Balázs, programozónak tanul és márciusban végez. Ő tavaly nyáron már ki akart menni Angliába, de megismert engem, így itt maradt, és tanul mégegy szakmát.

Ő mindig is vágyott a Királyságba, de én annyira örültem az egyetemnek, hogy nem láttam mögötte a fertőt. Az a fél év, amíg tanultam, rádöbbentett arra, hogy innen nincs jövő. Nem tudom tovább ezt csinálni, és nem is akarom. A gyerekemnek sem akarom ezt, de hogyan is szülhetnék egy ilyen országba? Sehogy, Nincs lehetőségem tanulni (és nem az eszem miatt, mert bekerültem az egyetemre), így nincs lehetőségem a jobb élethez.

Egyetlen egy olyan indokot nem tudok mondani, ami arra motiválna, hogy itt maradjak. Amint kint biztos munkánk lesz, és a testvérem elvégezte az iskolát, anyukám is jön utánunk.

Visszajönni nem tervezünk. Ebből a  bizonytalanságból, és a napról napra életből már most elegünk van, pedig Balázs is csak 23 éves.

Jelenleg egy munkaügyi központ által finanszírozott képzésen veszek részt, amiért fizetést kapok, így szakmám is lesz, és a pénzből ki tudunk menni majd.

Március még messze van, és tudjuk, hogy nem lesz könnyű, de úgy állunk hozzá, hogy ettől csak jobb lehet, még akkor is, ha csak mosogatunk -bár ez nyelvtudással eléggé valószerűtlen- és egyikünk sem egy elveszett gyerek, biztosan tudunk majd boldogulni.

Addig is, mindenkinek azt ajánlom, hogy gondolja végig: meddig fog ebben a helyzetben maradni előreláthatólag?

Ami tanácsot adhatok, az az, hogy merjen mindenki többre vágyni. Többet érdemlünk. Nem csak több pénzt, de több tisztességet, több motivációt, nagyobb megbecsülést, és figyelmet.


Neked mi a történeted? Küldd be és publikáljuk: szerk@mamedia.info